Az európai ember eredményt akar látni, türelmetlen. Ezzel a mentalitással érkezik szabadidejében is a harcművészeti központba. Célja van, eredményt vár, mégpedig gyorsan. Most hogy ez jó, hogy így van vagy nem – ez már filozofikus kérdés, illetve a civilizációs eredmények értelmezésétől függ.
Mindenesetre ez van, ezzel próbálnak valamit kezdeni a mozgásközpontok vezetői és oktatói. Hogy lássuk, mit lehet tenni a megoldás érdekében, először értsük meg a helyzet gyökerét. Elfogyhat a motiváció ahhoz, hogy a tanítvány a következő edzésre is eljöjjön. A mozgás finom részleteiben való elmélyülés lenne fontos, így jutna közelebb a harcművészet alapvető értékeihez. Ehhez nyilván az esélyt az jelenti, ha egyáltalán eljön a következő gyakorlásra.
A vizsgarendszer segíthet, mert:
- teljesítményélmény társul hozzá, sikerélményt ad az arra éhes tanítványoknak,
- kifelé is konkrét, jól látható eredménnyel jár: az övfokozat alapján el tudják helyezni mások, hogy kb. milyen szinten jó a tanítvány az adott sportágban.
Mit tehetünk azért, hogy ezek a pozitív hatások ténylegesen érvényesüljenek, és minél több tanítvány minél tovább részesülhessen a harcművészet nyújtotta lehetőségekben?
- ne mehessen akárki vizsgázni, csak az, aki tényleg megdolgozott érte (pl. adott számú edzésen igazoltan túl van);
- kommunikáld a tanítványok felé időről időre, ki hogy halad – csak az adott tanítványnak jelezd, ő hogy halad, vagy úgy, hogy mások is lássák – ebben többféle megközelítés lehet;
- a vizsgarendszer fokozatai segítségével hosszabb távú célokat tud a tanítvány megfogalmazni – ezzel az adott edzésen való részvétel önmagán túli jelentőséget kap.
Ezen megoldások segítségével el tudod érni, hogy lehetőleg minden egyes edzésen ott legyen a tanítvány, ne bizonytalanodjon el, lássa, hogy minden edzés hosszá tesz a saját hosszabb távú fejlődéséhez, céljai eléréséhez. „És mi van akkor” – lehet feltenni a kérdést – „ha valakinek nincs szüksége ilyen célokra, nem ebből merít motivációt a gyakorláshoz?” Ezzel kapcsolatosan két nagyon gyakorlatias meglátásunk van:
- nem kötelező vizsgázni, aki nem akar, ne menjen;
- a vizsgának nagyon praktikus haszna, hogy hitelesíti az elvégzett szakmai munkát mások szemében – ez jól jöhet, ha valaki oktató vagy az szeretne lenni…
És a végén talán a legfontosabb: akinek már van vizsgarendszerrel kapcsolatos nyilvántartása, mit tehet azért, hogy minél jobban ki tudja aknázni a benne rejlő lehetőséget, hogy a tanítványok többször, kitartóbban és hosszabb ideig járjanak az edzésekre, érdemben fejlődjenek??!
A kulcs abban rejlik, hogy ne csak az oktató, hanem a tanítvány is lássa, hogyan halad, hogyan fejlődik. Ha az oktató egy kockás füzetben tartja nyilván, kinek hány edzés van még vissza a következő vizsgáig, és a tanítvány ezt időnként megkérdezi tőle, az vajon eléggé motiváló? Vajon hogyan, miként lehetne láthatóvá tenni a tanítvány számára a saját fejődését?
Mindezt úgy, hogy az oktatónak ne kelljen plusz időt, energiát szánni az adminisztrációra és a kommunikációra, az eddigieken túl? Ha neked vannak jó történeteid, értékes tapasztalataid a témában, kérünk, írd meg nekünk a support@motibro.com címre, szívesen látunk minden jó példát!
